2010. március 5., péntek

Interjú: Lóránt Attila

A mai vendégem Lóránt Attila festő, grafikus, fotográfus és filmrendező, az „Eltűnőfélben” Lévő Kultúrák Egyesület alapítója és elnöke.




G.G.: Egyértelműen egybeforrt a neved az „eltűnőfélben” lévő kultúrák dokumentálásával. Magánemberként hogyan éled ezt meg?

Lóránt Attila: Nem nagyon tudom különválasztani a magánéletemet és a munkámat. Nem is lehet. Ezért aztán nem tudom magánemberként, hogy kell megélni, és pontosan mit is? Hiszen a munkámról szól az életem. A munkám az életem. Még a magánéletem is a munka közben zajlik. Ha a terepen vagyok azért, ha pedig itthon vagyok azért, mert jönnek a kiállítások, könyvek, publikációk, cikkek, interjúk. Utófeldolgozása az anyagnak, mindaddig, míg meg nem kezdi önálló életét és el nem indul a világban. Mint pl. a Dél-Amerika anyag, ami legközelebb például a prágai várban lesz látható. A körülöttem élők örülnek a kiállításoknak, a megnyitók olyanok, mint másoknál a családi ünnep.
Sokszor nem voltam itthon karácsonykor, újévkor, vagy húsvétkor... vagy sorolhatnám. Egy-egy komoly cikket vagy könyvet elkészíteni, pedig olyan összetett és ugyanakkor felemelő folyamat, hogy a szeretteim is belevonódnak valahogyan, velem élik át a létrehozás, az alkotás élményét.
Tudatom és önértékelésem nem változott az évek alatt, vagyis igen. Sokkal, de sokkal szigorúbb lettem önmagammal szemben. Az elvárásaim és a követelményeim egyre emelkednek.

G.G.:Mennyiben érzed hasonlónak a tevékenységed Bartók Béláéval?

Lóránt Attila: Azt hiszem erre a kérdésre nem is szabadna válaszolnom. Hogy jövök én egy olyan nagyszerű, fontos emberhez, mint Bartók? Teszem, amit tudok. Igyekszem a legtöbbet, legjobbat nyújtani abból, amire képes vagyok. Aztán hosszú távon mire lesz ez majd elég? Arra talán térjünk vissza 80 éves koromban. De legvadabb álmomban sem jutott eszembe soha, hasonlítani magam olyan kiválóságokhoz, nemzeti kincshez, mint például Bartók Béla.




G.G.: Van valamilyen visszacsatolásod a már felkeresett helyszínekkel, törzsekkel?

Lóránt Attila: Természetesen igen. Meglepő módon elég jól működik az a nemzetközi kapcsolatrendszer, amit az évek folyamán kiépítettem. Rendszeresen kapok hírt például a brazíliai Enawene Nawe nép sorsáról, vagy equadori barátaimról. Brazíliában is és más dél-amerikai országokban vannak hivatalosan és/vagy magánemberként kiépített információs csatornáim. A hivatalos hírek és a közvetlen információk olykor egyszerre és nehezen kibogozható módon jutnak el hozzám, de a valóság mozaikképének összerakásához szükség is van a különféle nézőpontok megvizsgálására, összevetésére. De nem csak a már felkeresett területekről beszélhetek, mert az egyenesen elképesztő, hogy néha milyen áttételeken keresztül találnak meg magánemberek, érdeklődők, szervezetek, támogatók a világ legkülönfélébb pontjairól. A minap kaptam az Egyesült Államokból egy nagyon kedves levelet. Egy idősebb úr érdeklődött a munkámról ugyanakkor a segítségét is felajánlotta. Élénken érdeklődött mivel tudná támogatni munkámat.

G.G.: Szerinted vannak még feltérképezetlen területek?

Lóránt Attila: Alig ismert területek vannak, feltérképezetlenek nincsenek. Gondoljunk csak a modern műholdas térképalkotásra, ahol olyan jó minőségű satellite felvételek alapján dolgoznak a szakemberek, hogy egy kis amazonasi indián falu is jól felismerhető rajtuk. Láttam ilyen adatbázisokat, elképesztő. Az izgalmasabb kérdés mégis inkább az, hogy vannak nehezen megközelíthető, elzárt területek, amikről nagyon keveset tudunk. Vannak olyan területek, amik csak hosszú heteken át tartó expedíciós utakkal elérhetők. Az ott élő népek elzárkóznak a külvilágtól. (Jobbára azért mert a múltban már volt valamilyen negatív tapasztalatuk a nyugati világgal kapcsolatban, és "köszönik, de nem kérnek belőlünk". A ma élő legtöbb érintetlen népcsoport valójában visszahúzódott az erdőségekbe, hogy ott háborítatlanul elrejtőzzön az ijesztő külvilág elől.)

G.G.: Te, aki a helyszíneken szembesülsz ezeknek a törzseknek kihalásával, mit gondolsz hány év alatt tűnnek el ezek a kultúrák?

Lóránt Attila: Szinte képtelenség erre a kérdésre válaszolni, mert nem szeretnék általánosítani. Másrészt a népek nem mindig halnak ki. Több természeti népnek is gyarapodik a létszáma, de sokkal lassúbb ütemben, mint a környezetüké. Emiatt aztán a kulturális feloldódás szinte elkerülhetetlen. Időnként kultúravesztésről, identitásproblémákról is beszélhetünk. De persze ki is halnak népek, nyelvek, kultúrák tűnnek el. Viszont a kulturális átalakulásról nem lehet csak mint negatívumról beszélni. A népek önrendelkezési jogait kell alaphelyzetnek tekinteni. Ha ők fel akarjak adni a hagyományos életvitelüket és autóba akarnak ülni, akkor az a szívük joga. Elvégre mi sem nyereg alatt puhítjuk a húst...

G.G.: Festesz még?

Lóránt Attila: Szeretnék újra festeni. Jókor kaptam a kérdést, mert pont egy hete volt olajfesték, ecset a kezemben. Most csak próbálgattam egy kicsit újra szokni a matériát. Egy hullámpapírt gyötörtem és isteni volt érezni az olajfesték illatát. Biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan periódusa az életemnek, amikor fogok még festeni. Viszont az is biztosnak tűnik, hogy a fotográfián keresztül talált meg a küldetéstudat, tehát ez lesz az, ami halálomig elkísér.



.

1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...